Wass Alberttől most a Kard és kaszát olvasom. Két kötet négy könyvre szabdalva. Első rész a Krónikás ének, második a Szemtanúság. Az első az erdélyi Mezőség története, ám meglepetésemre nem történelmi tények felsorolásáról van szó, hanem regényszerűen előadott életutakról. Egészen a magyar államalapítástól kezdődik a történet, amikor a csatározásokban megfáradt Buzát letelepedik Bölényesen. Egy jól cserzett bőrért és késért feleséget is kerít magának, akivel megalapítják azt a dinasztiát, amely meghatározó eleme lesz a későbbi történelemnek. Közös megpróbáltatásaik és gyarapodásuk története elég nagy részét kiteszi a könyvnek, s olyan szépen megírta az író, hogy nem álltam meg száraz szemmel. Úgy átlag kétlaponként törölgettem a szemem.
A generációk sorra gyarapodnak, ám jólétüket, s később életüket nem külső fenyegetés, hanem a rájuk települő ingyenélő siserehad fenyegeti: papok, katonák, nemesek és királyok. Könyves Kálmán már legalább száz éve törvényben kimondta, hogy nincsenek boszorkányok, amikor a papok és idegen urak kapzsi szövetsége boszorkányperek útján harácsolják el a századok óta ott élő családoktól az ősi birtokokat. Az ott élők feje fölöt úgy adják-veszik ezeket a földeket, mintha valami ékszer lenne, amit bármikor eldobhatnak, nem törődve a jobbágyokká degradált lakosok sirámaival. Minél inkább haladunk előre a történelemben, annál kisebb értéke van az emberéletnek és a birtoknak.
De akadnak szép történetek is. Például a hadi veterán Erőss András története, aki gyermekkorától a királyi udvarban nevelkedett, s a háborúskodások után félszeműen tér haza az ősi földre.
Habár ötvenhatodik évét taposta már, elhatározta, hogy legényéletét abbahagyja, és családot alapít. Körülnézett tehát olyan asszony után, akinek szilaj természete megfelelt az övének, s így a lótenyésztésbeli tapasztalatai szerint biztosítani tudta azt, hogy hasonlóan szilaj fiakat fog szülni. Hamarosan talált is egy ilyent, Rhédey Borbála személyében. Borbála Rhédey Dénes naszódi várkapitány leánya volt. Huszonhét éves, egyenes derekú, villogó szemű leány. Vakmerő lovas és bátor katona, aki anyátlanul nőtt fel a naszódi végeken, s immár öt esztendeje beteg apja helyett várnagyoskodott. Híre járt, hogy kérőit olyan próbáknak tette ki, amiket eleven ember nem volt képes végrehajtani. Egyike ezeknek a próbáknak az volt, hogy aki feleségül kívánja őt, az rohanja meg a várat egymagában, és rabolja őt el onnan, ha tudja. Félszemű Erőss András mindjárt ezzel is kezdte, mégpedig bejelentés nélkül. Egy kora őszi éjszaka felgyújtatott embereivel néhány szénakazlat a várfalakon kívül, s míg a várbeliek az oltással serénykedtek, addig ő egymagában megmászta a várfalat a másik oldalon, bedöntött néhány ajtót, két útjába álló cselédet lekaszabolt, és egyenesen az ágyból emelte ki a sikoltozó, rugdosódó Borbálát. Mikor az karmolni és harapni kezdett, előbb tenyerével jól elfenekelte, majd fejjel előre besuvasztotta egy kiürített szalmazsákba, amit az ágyból rángatott ki, vállára vette, s ahogy bejött, úgy ki is vitte a várból. Kilenc hónappal később fia született, akit holt királya emlékezetére Lajosnak kereszteltetett meg udvari papjával.